Nem is csak megértés, de megbecsülés és köszönet járna a fuvarozóknak, akik ezekben a vészterhes időkben zokszó nélkül, kockázatokat is vállalva végzik a munkájukat. Péternek mégis egy egész falu nekitámadt, amiért “behozta a vírust” a közösségbe.
Tüdőgyulladás vagy rosszabb?
Péter 12 éve fuvarozó, főképp olaszországi útjai vannak. Egy kis faluban lakik, de soha nem hitte volna, hogy gyermekkora kedves helyszíne egyszer ilyen ellenséges környezetet jelent majd számára. Március 8-án vasárnap érkezett haza, hétfőn még teljesen jól érezte magát, kedden azonban arra ébredt, hogy lázas és légzési nehézséggel küzd. Szörnyen megijedt, így azonnal hívta a háziorvosát, aki azt javasolta, hogy ha rosszabbodik az állapota, hívja ki a mentőket. Rosszabbodott. Délutánra még magasabb láza lett, rettenetesen gyengének érezte magát, nehezére esett minden lélegzetvétel. Hívták a mentőket, akik kórházba szállították, tüdőgyulladást állapítottak meg, és mert Olaszországban járt, természetesen elvégezték a koronavírus-tesztet is. Az eredményre azonban várni kellett.
Hogy merészelt egyáltalán fuvarozni?
A faluban mindenki mindig mindent tud, de most nem volt szükség a pletykagépezetre: Péter családja azonnal kiírta a település Facebook-oldalára a történteket, bejelentve, hogy önkéntes karanténba vonulnak, és a teszt eredményéről azonnal értesítik a falut. Ezzel valóságos lavinát indítottak el, a poszt alatt egymást követték a számonkérő, vádló hozzászólások. Miért nem vonult azonnal karanténba, ahogy megérkezett? Hogy merészelt hétfőn bevásárolni, postára menni? Hogy engedhette a gyerekeit iskolába? Egyáltalán: miért nem tagadta meg a munkát, miért ment át az országhatáron, pláne Olaszországba?
– Szegény feleségem nem győzött védekezni, én pedig teljesen ledöbbentem. Ennyire önzőek az emberek? Ennyire nem tudják, hogy értük is dolgozom? Hiszen többek közt épp gyógyszer-alapanyagokat szállítok! Mi lenne, ha minden fuvarozó otthon maradna? Honnan lenne akkor kenyér, tej a boltban? Mindenki felvásárol, de azt nem kérdezik, hogy kerül az áru a polcokra! Hogyan mehetnénk minden út után 2 hétre karanténba? Ráadásul úgy érzem, hogy felelősségteljesen viselkedtem. A boltba és a postára is maszkban, kesztyűben mentem, ami rajtam kívül csak két emberen volt! Hirtelen jött a rosszullét, és rögtön hívtam is az orvost, becsülettel tájékoztattuk az egész falut – panaszkodik Péter.
– Tudja, amíg ilyenek az emberek, addig nem éri meg őszintének lenni. Nem csodálnám, ha egy koronavírusos ember mélyen hallgatna a tüneteiről, nehogy nekiugorjon a környezete. És akkor ez nem veszélyes? Hogy úgy viselkednek, ami miatt inkább titkolja valaki a betegséget, még ha fertőz is másokat? Amit velem csinált a saját falum, azt sose gondoltam volna, pedig kiderült, hogy nem is koronavírusom volt, csak sima influenzám, tüdőgyulladásos szövődménnyel.
Negatívak lettek a tesztek, mégis kerülik, mint a pestisest
– Amikor megjött az első teszt negatív eredménye, rögtön értesítettem mindenkit, hátha megnyugodnak a kedélyek. Hát nem nyugodtak. Gondoltam, majd a második teszt után. Az is negatív lett, nagy örömmel írtam ki a Facebookra. De még ezért is kaptam hideget-meleget. Hogy az még semmi, nem jelent semmit. Még olyat is írtak, hogy biztos csak úgy mondom, nem is igaz, csak nem merem felvállalni. Írtam, hogy de hát kiengednek a kórházból, a családomnak sem kell hatósági karanténba vonulni, nekem se. Ez se volt elég, sőt. Olyan hozzászólások jöttek, hogy haza ne merjek menni, mit képzelek, veszélyeztetem az egész falut. De hát hová mehettem volna? Otthon várt az egész családom. Úgy kullogtam haza, mint egy kivert kutya, szinte bújkáltam. Nem hinném, hogy ezt érdemeltem”.
“Látom, hogy félnek tőlünk”
Az idő múlásával a háborgás is alábbhagyott, főleg mióta a megbetegedések területi megoszlása is látható a lakosság számára, és hivatalosan sincs koronavírusos a faluban. De Péteréknek még hetekig küzdeniük kellett az előítéletekkel: messzire kerülték őket, oda-odaszúrtak egy-egy nem túl kedves megjegyzést.
– Sokan még ma is félnek tőlünk. Talán valamennyire változott a megítélés, ami annak is köszönhető, hogy sokan internetről rendelik meg a szükséges holmikat. Volt, aki heteken át szórta ránk az átkait, most meg nagy sunnyogva megy ki a futárhoz hetente többször is…. Többen is kiragasztottak piros szíveket az ablakokra, köszönetképpen azoknak, akik ezekben az időkben is helytállnak. De jól tudom, hogy ezek közül a kiragasztott szívek közül egy sem nekem szól. Nem akarok igazságtalan lenni: voltak emberek, akik kiálltak mellettünk, és akik számonkérték a többieket a bánásmódért. Sajnos ők voltak kevesebben”.
Megbecsülést és köszönetet a fuvarozóknak!
Péter először nem akart interjút adni, attól félve, hogy felismerik, és még inkább kivívja a környezete haragját. Szomorú ok miatt gondolta meg mégis magát: több kollégája is hasonló reakciókról számolt be (pedig ők betegek sem lettek), így rá kellett jönnie, hogy esete nem egyedi. Remélhetőleg ez a megítélés változni fog az idő múlásával: egyre többen fognak rájönni, hogy a fuvarozók éppen olyan nélkülözhetetlen és tiszteletreméltó munkát végeznek, mint az orvosok, ápolók, boltosok. Mi ezúton köszönjük a munkájukat, és reméljük, hogy megkapják mindazt a megbecsülést és hálát, ami Önöknek jár! Hiszen Önök nélkül – talán nem túlzás – megállna a világ.
Horváth Orsolya
