Egy munkaügyi perben a bíróság olyan döntést hozott, ami alapos átgondolásra kényszeríti a napidíjjal és üzemanyag-megtakarítással is számoló munkáltatókat. A bíróság ezeket az összegeket a teljesítménybér részének tekintette, és ezek figyelembe vételével állapította meg egy jogtalanul elküldött sofőr kártérítését.
A Gyulai Törvényszéken zajló elsőfokú perben felmondásának körülményei miatt perelte egyik volt sofőrje a céget. Az elsőfokú bíróság jogellenesnek minősítette a felmondást, és jövedelempótló kártérítést ítélt meg az elbocsátott dolgozónak.
A kártérítési összeg meghatározásához a bíróságnak meg kellett állapítani a sofőrnek okozott kárt, azaz pontosan ki kellett számolni, hogy mekkora jövedelemtől esett el az elbocsátása miatt. A munkáltató azon döbbent meg, hogy a bíróság a jövedelemveszteség, illetve a távolléti díj megállapításánál teljesítménybérnek tekintette a külföldi napidíj jogcímén kifizetett összegeket is. A bíróság ezt olyan módon vette figyelembe, mintha bér lenne. Az adómentesen kifizetett összegeket a 15%-os szja-kulcs figyelembevételével bruttósította, így állapította meg az elvesztett bruttó jövedelem nagyságát.
Jövedelem-e a napidíj?
Egy sofőr jövedelme a vállalkozások többségénél három forrásból tevődik össze:
- kapja az alapbérét, esetleg teljesítménybért a ledolgozott órák alapján,
- kapja a fuvarozói napidíjat, belföldön áprilistól már a napi 9 ezer forintot, külföldön napi 85 eurót
- és kaphatja maximum havi 100 ezer forintos üzemanyag-megtakarítást is.
A munka törvénykönyve szerint egy munkavállaló távolléti díja az alapbérből, valamint az utolsó hat hónapra kifizetett teljesítménybér és bérpótlékok átlagából áll. A távolléti díj az alapja a szabadság és a betegszabadság idején kapott juttatásnak is. A távolléti díjba nem számít bele sem a napidíj, sem az üzemanyag-megtakarítás. Így a sofőr, aki ezeknek köszönhetően szép jövedelmet kap, szabadság vagy betegség esetén csak a sokkal alacsonyabb alapbér alapján számított jövedelemre vagy táppénzre számíthat.
Alapjaiban változtatná meg ezt a képletet, ha a napidíj összegével is számolni kellene ilyen esetekben. A járművezetőnek ez jókora ugrás az igazolható jövedelemben, a vállalkozásnak pedig jelentős teher a kifizetésekben.
Miért döntött így a bíróság?
A bíróság nem csak azt vizsgálta, hogy az illető sofőr milyen jogcímen kapta a pénzt a munkaadójától. Ha így lett volna, akkor a napidíjat nem minősíthetik a fizetés részévé, hiszen az egy költségtérítés, melyet a sofőr a kiküldetés során felmerülő költségek fedezésére kap.
A bíróság azonban úgy találta, hogy a cég nem ilyen minőségben fizette a napidíjat és az üzemanyagmegtakarítást, hanem valójában ezeket a pénzeket egyfajta ösztönzőnek, teljesítménybérnek tekintették. A sofőr ugyanis azt nem automatikusan kapta minden kiküldetésben töltött munkanapjára. Az összeg nem a felmerült költségektől vagy a napok számától függött, hanem a teljesítményétől, a kilométer-futástól. Így pedig már nem tekinthető költségtérítésnek – ez egy eleme a munkabérnek.
Nem lehet futás alapján fizetni
A hazai és az uniós jogszabályok is tiltják a kilométer-futástól függő elszámolást. Nem hivatkozunk másra, mint a szakmában alapnak számító 561-es rendeletre. A 10. cikk első bekezdése így szól: A szállítási vállalkozás nem adhat az általa alkalmazott vagy a rendelkezésére bocsátott járművezetők számára a megtett távolsághoz, a célba juttatás sebességéhez és/vagy a szállított áru mennyiségéhez kapcsolódó fizetséget – jutalom vagy bérpótlék formájában sem –, ha e fizetség olyan jellegű, hogy az veszélyezteti a közúti közlekedésbiztonságot és/vagy e rendelet megsértésére ösztönöz.
A munkaadó tehát bérpótlékként, jutalomként sem vezethet be olyan ösztönzőt, ami a megtett kilométerek alapján számítódik. Ezt legfeljebb akkor tehetjük meg, ha a szabályok teljes betartása mellett észszerű normákat állítunk fel. Ha ugyanis korlát nélkül, a minél több kilométer alapján díjazunk valakit, akkor arra ösztönözzük, hogy minden más szempontot félretéve minél többet vezessen. A szabály alól akkor lehet kikerülni, ha olyan normát állítunk fel, ami a vezetési idők és KRESZ szabályainak teljes betartásával is teljesíthető. Ezzel a fenntartással már ösztönözhetünk teljesítménybérrel is.
A napidíj és a megtakarítás nem vonható be a teljesítménybérbe
A napidíj és az üzemanyag-megtakarítás azonban nem vonható be a teljesítmény-arányos bérezésbe. Az otthonától távol lévő sofőr kiküldetésben vesz részt, a napidíj pedig a kiküldetés során felmerülő költségek térítése. Magyarul: azért kapja azt a 85 eurót vagy 9 ezer forintot, mert nem otthon vesz ennivalót, nem otthon alszik és tisztálkodik. A költségeit a kiküldetés ideje határozza meg, nem pedig a megtett út hossza. Ezt a költségtérítést nem dobhatjuk össze a munka ellenértékeként kapott jövedelemmel.
Hasonló a helyzet a megtakarítással is. Azt az összeget a járművezető azért kaphatja adómentesen, mert gazdaságosabban működtette az autót a hatóság által becsült fogyasztásnál. Ha a kifizetendő összeg meghatározásába más szempontot is beveszünk, akkor valójában a megtakarítás eredeti céljától eltérően bért fizetünk, csak egy kiskaput megtalálva, kedvezőbb feltételekkel.
Uniós döntés is alátámasztja ezt a véleményt
A bíróság döntése még nem jogerős, ez csak egy elsőfokú ítélet volt, amit a másodfok majd helybenhagyhat vagy megváltoztathat. Magyarországon nincs precedensjog sem. Ez azt jelenti, hogy ennek a döntésnek semmilyen következménye nincs más, hasonló ügyre. Egy későbbi tárgyalás során az akkori bíróságnak nem kell a mostani döntést követnie.
Ám tegyük hozzá, a hazai bíróság döntésére nagyon hasonlító ügyről olvastunk jó egy évvel ezelőtt. Az Európai Bíróság akkor három magyar munkavállaló ügyében döntött, akik azért perelték munkaadójukat, mert az a sofőrök franciaországi tartózkodása alatt nem fizette ki nekik rendesen a járandóságukat. A hivatalos papírokon 10,40-es órabér állt, a sofőrök viszont állításuk szerint ebből csak 3,24-et kaptak meg. A különbséget az okozta, hogy a cég a napidíjat is beleértette a fizetendő bérbe, míg a sofőrök úgy vélték, hogy azt a kiküldetésre tekintettel kapják, s azon felül kellett volna a bérüket kifizetni.
A bíróság szerint akkor kell a bér részének tekinteni a kapott napidíjat, ha azt a dolgozó nem valamilyen konkrét költségének a megtérítésére kapta. Ebben az esetben a sofőrök eltérő összegű napidíjakat kaptak attól függően, hogy milyen hosszú kinti tartózkodást vállalnak. Aki 3-5 hétig tartózkodott kint, magasabb átalányt kapott, mint aki csak 1-2 hetet vállalt. Ez arra utalt a bíróság szerint, hogy itt a napidíjnak inkább ösztönző jellege van, vagy egyfajta fájdalomdíj a hosszas külföldi tartózkodás ellentételezésére. Ezt a fajta napidíjat így a bér részének kell tekinteni, ha ezt az adott állam jogszabályai egyébként lehetővé teszik.
Lehet-e következménye az eseteknek?
Egyelőre ezt a két esetet ismerjük, de lehet, hogy több hasonlóval is találkozni fogunk. Elképzelhető, hogy a bíróságok kezdenek majd egymáshoz hasonló ítéleteket hozni, esetleg a Kúria is kiadhat a kérdésben egy jogegységi határozatot (ez egy útmutatás, hogy hasonló esetekben azonos módon döntsenek a bíróságok).
A napidíj és a megtakarítás összegét tehát ne használjuk fel ösztönző jelleggel. Ennek a két juttatásnak meghatározott célja van, egyik sem köthető az elvégzett munka mennyiségéhez vagy minőségéhez. Ha a kifizetéssel úgy akarunk bánni, mint a bérrel, akkor bérként kell kifizetnünk, bérként kell adóznunk is utána. Nem folytathatjuk azt a gyakorlatot, hogy adómentesen folyósítjuk, mintha költségtérítés lenne, de közben olyan szempontok alapján döntünk a kifizethető összegekről, mintha teljesítménybért számolnánk.
Nagy Csaba
